Az istenes versek, mint a költők szabadimái

A költészet az anyanyelv királyi palástban és koronában való tündöklése. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez nyelvünk vasárnapja, amikor a nyelv megmártózik a szentségben, az ünnep varázsában. Az istenes versek tömör és kifinomult filozófiai töprengések Istenről, emberről, a kettő kapcsolatáról, mibenlétéről, küldetéséről, életről, miértekről.

Az istenes versek hangneme, szókészlete, stílusa minden költőnél más, hiszen ezek a poéták fenséges, sajátos imái, meditációi, elmélkedései. Mit keres az ember ezekben a versekben? Vallási érzületet, hit-megerősítő szócsokrokat, a megfoghatatlan és a megfogalmazhatatlan művészi megnyilatkozását?

A szavak mögött megbújó fény és a lelkeket felmelegítő, elméket gondolkodásra késztető sorok, akár kedvesen belesimogatnak az istenszeretetbe, akár kételkedésre sarkallnak, hogy magunk váljunk keresővé, mind értékhordozók.

A költők szabadimájaként is jellemezhető versek, összecsenghetnek az azt olvasókkal és feléleszthetik az érzést: „a szívemből szólt”. Az istenes versek írói mögött megtisztulni vágyó, istenkereső lélek honol, ahol víz helyett szóval „mosogatják” a szívet s az elmét.